Az ember szabadságra vagy – ami ugyanazt jelenti – szépségre születik. Az idő múltával egyre több a korlát, és egyre kevesebb a szabadság. Tudásunk serényen mélyíti tudatlanságunk sötét vermeit, de csak lustán építi a megismerés tornyait.
Ha arra gondolunk, milyen keveset láthattunk még a világegyetemből, milyen jelentéktelen hazánk vagy a Föld, bizony súlyos mélabúval telepszik ránk a kozmikus magány.
Az ember egyedül van.
Saját környezetünkben is gyakran érezhetjük a magány nyűgét, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság béklyóit. Ha csalások és egyszerűsítsek nélkül akarjuk megérteni tágabb és szűkebb környezetünket, csak a kudarc marad. Saját korlátaink. A bölcs ember tehát önmaga készít korlátot, és megbékél vele.
Gondoljunk az egyszerű koordinátarendszerre. Kockás papír, két egymást metsző vonal, a végükön nyíl… Ez már lemond az ember által ismert négy dimenzió feléről, de még így is beláthatatlanul nagy ahhoz, hogy megtaláljuk a magunk helyét. Természetesen a saját vonatkoztatási rendszerünkben is végtelen sok szám vagy, ha úgy tetszik, esemény van. Bekerítünk hát egy háromszor hármas négyzetet, és azt mondjuk: ez a kilenc egység a mi világunk. Ebben otthon vagyunk. Gondolatainknak van középpontja, de a perifériát is látjuk. Ha többre vagy másra vágyunk, mint amire most összepontosítunk, csak egyet kell lépnünk bármelyik irányban, és máris más a középpont. Ráadásként három, korábban nem látott elem került a látóterünkbe. Ha kitartóak vagyunk, sokáig gyalogolhatunk a kockás papíron. Sok számot megismerhetünk, miközben végig a barátságos kilenc oltalmát élvezzük.
Munkánk változatos, emlékezetünk sok számot őriz, de soha nem feledjük: kicsik vagyunk.